2012. szeptember 14., péntek

Három méterrel a felhők fölött 10.

Sziasztok!
Nagyon sajnáljuk a késést, de az iskola kezdetét vette, és elég nagy volt az év eleji hajtás. Bár nem tudom miért beszélek múlt időben, hiszen a java még hátra van. Nem rizsázok tovább, egy a lényeg.:) Megérkezett az új fejezet, és reméljük tetszeni fog. Pár kritikát, biztató szót szívesen elfogadunk, persze csak akkor, ha még érdekel titeket a folytatás.
Jó olvasást!:)
Puszi Lari, Tessa.:)


(Maite)

Izgulva néztem még utoljára az ágy felé, hogy biztos nem látszódik-e, hogy Berto hol rejtőzik éppen. Az bejárathoz lépkedve nyitottam ki a kulcsra zárt ajtót, majd hátrébb lépve néztem ki pont akkor, amikor Hugo ismét kopogásra emelte fel a kezét.
-          Na, már azt hittem, hogy még mindig alszol, mert hát ilyen sokáig csak én aludhatok. – egy pár másodpercen nevetés után, ami persze csak tőle hallatszott, mert én valahogy nem tudtam nevetni már folytatta is, hogy mit akar. – Ma dolgozol? – nem értettem a kérdést, de úgy éreztem, hogy hamarosan választ fogok rá kapni így meggyorsítottam a folyamatot és válaszoltam neki. Mert ugye minél hamarabb mondja el, hogy mit akar, annál hamarabb megy el, így annál kevesebb ideig kell titkolnom, hogy ki is van az ágyam alatt.
-          Igen, délutánra megyek ma, addig pedig még átnézek majd pár leckét, mert elég fontos dogát fogunk írni néhány napon belül, ami nagyban befolyásoló lesz a jegyimben és fontos lesz a továbbtanulás miatt is. – ekkora kamuszöveggel is régen álltam már elő, ugyanis nem nagyon izgattam magam a tanulás miatt, ráadásul ezt Hugo is nagyon jól tudta, aztán a továbbtanulás a másik olyan dolog, amit nem szabad velem egy lapon emlegetni, ugyanis nem szerepel a terveim között, hogy lekötöm magam egy főiskola vagy egyetem mellett, így nem nagyon érdekelnek a jegyeim sem. Persze Hugo csak bólogatott, majd elfelejtve azt, amit az előbb mondtam nekikezdett az igazi mondanivalójának.
-          Csak a motorba szeretnék pár alkatrészt kicserélni és szükségem lenne rád, mert ugye neked nagy kedvezményed van, így több mindenre tudok befektetni. – gondolhattam volna, hogy csak a motor miatt érdeklődik irántam és nem azért, hogy együtt töltsünk pár órát, mint a jó testvérek. Apropó vajon Hugo találkozott már Alexszel, vagy tudja egyáltalán, hogy újra itthon van? Persze Alexről azt kell tudni, hogy nagyon sokat utazik a munkája miatt így vagy alig van itthon, vagy itthon is dolgozik. Néha kicsit elegem van már ebből a karrierista énjéből, de úgy vagyok vele, hogy hogyha ő ebben leli a boldogságát, akkor hajrá. Bár kíváncsi leszek, hogy hogyan fog alakulni a kapcsolata azzal a csajjal, akit tegnap említett nekem.
-          Értem, hát akkor majd ha úgy van ugorj be és akkor megveszel mindent, amit akarsz. Amúgy találkoztál már Alexszel? – kicsit megleptem ezzel a kérdésemmel úgy látszik a nagy macsót, mert a szemöldöke kicsit felszaladt, amiből arra következtettem, hogy nem volt még szerencséje hozzá. – Ezt egy egyértelmű nemnek veszem. – megmosolyogtam a válaszom és testvérem arckifejezését, majd kapcsoltam az ágy alatt megbúvó Albertora és elkezdtem az ajtóval játszani olyan módon mintha éppen be akarnám csapni az orra előtt.
-          Teljesen elfelejtettem, hogy most fog hazajönni. Megyek megkeresem köszi az új infókat. – egy intés után már el is sietett én pedig gyorsan becsaptam az ajtót és az ágy elé siettem.
-          Szabad a terep kijöhetsz. – mosolygós kijelentésemre semmi válasz nem érkezett én pedig teljesen meglepődtem. Lehet, hogy halkan beszélek és nem hallotta meg, vagy miért nem jön elő? Fél percig ismételgettem magamban a kérdést majd úgy gondoltam ideje lenne megszólítani ismét az ágy alatt elbújt Bertot. – Na, jó most már nem kell elbújnod. Hugo elment és nincs veszély. – válasz szintén semmi így kénytelen voltam lehasalni és szemügyre venni, hogy mi folyik az ágyam alatt. – Berto ez nem vicces. – lehasalva csak egy fejtetőt láttam, így megkerülve az ágyat az oldalához mentem, és újból lehajoltam, hogy kommunikáljak az ágy alatt elbújt barátommal. – Te most komolyan elaludtál, vagy csak szívatsz? – nem hittem el, de tényleg úgy volt. Berto annyi idő alatt, amíg Hugoval beszéltem elaludt. Az ágyam alatt. Nem tudom, de nekem nagyon vicces volt a szituáció és előtört belőlem egy jóízű nevetés.
Nem tudtam, hogy most mit csináljak. Keltsem fel vagy hagyjam, had aludjon. Soha nem történt még velem ilyen így nem tudtam mit is kellene ebben a helyzetben csinálnom, de végül úgy döntöttem, hogy felkeltem és amilyen gyorsan csak lehet kicsempészem, mert nem akarok senkivel sem semmilyen bonyodalmat. Ismét lebuktam az ágy alá majd a kezemmel kezdtem el bökdösni Bertot, és csak reméltem, hogy fel fog kelni.
-          Hahó ébresztő. – sikeres volt a piszkálás ugyanis elsőre sikerült az alvó emberből ébren lévő embert varázsolnom. Ahogy barátom hirtelen felhajolt nem számított rá, hogy az ágy alja is ott lesz, így egy hangos koppanás segítette őt hozzá, hogy felkeljen.
-          Azt a rohadt életbe. – erősen súrolta a kezével a beütött területet majd, ahogy elhúzta a kezét a fejéről, az enyhén piros színben pompázott, ami csak egyet jelenthetett. Mégpedig azt, hogy sikeresen betörte a fejét a fa ágykeret miatt. – Remek.
-          Kászálódj ki az ágy alól, aztán elkísérlek a kórházba. – kissé anyáskodó hangom meglepte Bertot, és az igazat megvallva még engem is. Régen még mikor olyan öt vagy maximum hat éves lehettem nekem is volt egy hasonló találkozásom egy kemény tárggyal, csak nekem kicsit más helyzetben. Éppen a játszótéren voltam a többi gyerekkel, amíg az anyukák beszélgettek és értekeztek a gyerekekről, az iskoláról és az egyéb hétköznapi dolgokról én pedig nem nagyon akartam ott lenni, de végül egy lány odajött hozzám és megkérdezte, hogy akarok-e vele játszani. Persze igent mondtam, mert azzal is telt az idő én pedig addig sem unatkoztam. Egy körhinta szerű szerkezet volt az akkori favorit mindenkinek, így mi is egyből afelé a játék felé vettük az irányt. A lány, akinek a nevére már nem emlékszem, de hát nem hibáztathat senki sem, mert elég régen történt már mindez, mondta, hogy álljak rá, kapaszkodjak és majd ő pörget engem. Hát nem volt ellenemre, hogy én kezdhetem a mókát, így egyértelműen belementem és már a játékon is álltam és erősen kapaszkodtam. A lány egyre csak pörgetett és pörgetett, de egy idő után már nem volt vicces, mert gyorsan szédül az ember, szóval kiabáltam neki, hogy lassítsa le, majd állítsa meg, mert nem érzem biztonságban magam benne és nem vagyok jól. Ő természetesen ezt valamilyen úton módon nem fogta fel, amit mondtam neki és tovább pörgetett, nekem pedig egyszer csak elengedett a kezem és lerepültem a forgó játékból. Vagy három métert repülhettem majd a földet érésem alkalmával a fejem fogta fel a zuhanást éppen egy betonos részen. A szülők egyből szaladtak hozzám majd hívták a mentőket. Aztán ha jól emlékszem kaptam egy néhány öltést a fejemre. Tehát azóta az eset  óta, nem szeretek viccelni az ilyen dolgokkal még akkor sem, ha ez csak egy kis ütés volt, amit Berto kapott, vagyis szerzett magának.
-          Dehogy megyek. Semmi bajom, csak egy kicsit bevertem a fejem, de ennyi, Nem kell felfújni a dolgot, oké? – miközben kimászott az ágy alól próbált engem lebeszélni a kórházról, de általában hajthatatlan vagyok és mindezek mellett még makacs is, tehát nem engedtem a kórházzal kapcsolatos döntésemmel.
-          Mutasd a fejed és majd én eldöntöm, hogy kell-e kórház vagy nem. – egy nagy sóhajtást után megadta magát és megfordult, hogy háttal legyen nekem és lássam a fejét. – Szerinted gólyalábam van, vagy  hogy gondoltad, hogy valami periszkópos műszerrel fogom megnézni a fejed? – nevetésben törtem ki, mert hiába magasabb vagyok az átlagnál, nem vagyok egy égi meszelő. A nevetésemhez Berto is beszállt, majd váratlanul felkapott a hátára, én pedig először azt sem tudtam, hogy mit csináljak.
-          Na, remélem, most már látod. – körülbelül olyan elégedett volt magával, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt, de nem szóltam bele, hagytam hagy élvezze a dicsőséget az ügyes döntése miatt.
-          Igen látom, és amint már mondtam indulás a kórházba. Szóval letehetsz, mert még fel kell öltöznöm. – enyhén és mégis sürgetően elkezdtem ütögetni a hátát, hogy letegyen végre, de nem nagyon akarózott neki azt tenni, amit mondtam.
-          Mondtam, hogy nem megyek kórházba. Majd begyógyul. Te viszont adós vagy egy reggelivel, amire meghívtalak még azelőtt, hogy Hugo megzavarta az újra ismerkedésünket. – még egyszer szemügyre vettem alaposan a fa ágykeret okozta sebeket és arra jutottam, hogy lehet, hogy tényleg semmi szükség nincs a kórházi beavatkozásra, de abban mindenképpen biztos voltam, hogy minimum le kell ápolnom egy kicsit, ha már meg akarja úszni a kórházat.
-          Akkor csak megtisztítom, aztán jöhet a reggeli, de most már komolyan tegyél le. – kicsit parancsolóan adtam ki neki, hogy ideje letennie, de még mindig nem jutott el hozzá, hogy mit is mondtam. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és nem tudtam, hogy ki fog bejönni rajta, így egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet és nem még levegőt sem mertem venni, mert attól tartottam, hogy Hugo jött vissza viszont ő kopogott volna, ahogy azt az előbbiekben is tette, amikor itt járt. Aztán megláttam Alexet és kicsit megnyugodtam, ugyanis ő tudja, hogy itt van Berto, viszont azon meglepődött, hogy milyen felállásban talált ránk. Mert ki nem lepődne meg, ha valakit a másik hátán látna meg, amikor bemegy a szobájába.
-          Hola Maite. és hola Alberto. Hát nem tudom, hogy mit csináltok, de Hugo elment és szólni akartam, hogy én is elmegyek egy házat megnézni a város másik felében és nem tudom, hogy mikor jövök haza. – Alex kicsi t zavarba jött és nem tudta, hogy szeretne-e még valami mondani, ezért csak elindult kifelé az ajtón és még köszönni sem köszönt.
-          Na, jó akkor most már szeretnék leszállni, mert éhes vagyok és dolgoznom is kell ma. – szerencsére hatásos volt a megszólalásom így sikeresen földet értem, majd a gardróbomhoz lépkedve kezdtem el keresgélni egy megfelelő ruhadarab után, de valahogy most egyik ruhám sem tűnt a legjobb választásnak. Vagy túl melegnek tartottam minden darabot, vagy túl hidegnek, vagy nem tetszett, egyszerűen válogattam, mint az igazi nők. Persze ez engem nem zavart viszont Bertot annál inkább, hiszen csak sóhajtozott mellettem és a kezével csapkodott, hogy még mindig nem tudtam dönteni.
-          Komolyan ennyire nehéz felöltözni? Itt egy nadrág és itt egy felső és kész. – kicsit kiakaszthatta a dolog, mert már idegegesen nyúlt a pólóim és a nadrágjaim felé. Aztán nem is volt olyan rossz a választása, mert egy világos színű farmer mellett és egy vajszínű felső mellett döntött, amit a kupac legtetejéről emelt le, de nekem ez eddig elkerülte a figyelmemet.
-          Köszi. – gyorsan felkapkodtam a darabokat majd a fürdőbe siettem némi gézért és hasonló kötszerfélékért, mert ugye még rám várt, hogy az ápolónői feladatokat elvégezzem és leápoljam a Berto fején lévő sebet. – Na akkor ezt megcsinálom és mehetünk, na ülj le ide, és maradj veszteg. – egy széket a szoba közepére rakva leültettem barátom, majd alaposan elkezdtem letisztítani a rászáradt vért a fejéről. – És amúgy most mi lesz? Mármint oké, hogy előröl kezdjük, de mi lesz Kamillával és a többiekkel? – ha már volt egy kis időm úgy döntöttem, hogy kihasználom és rákérdezek pár dologra, ami nyomasztott.
-          Kamillával már végeztem és nem tartozom hozzá. Ezt vele is megbeszéltem, csak nem tudom, hogy miért nem fogja fel. A többiek alatt pedig van egy olyan érzésem, hogy főként Hugot érted. – felnézve rám várta a reakciómat én pedig egyet bólintva visszafordítottam a fejét, hogy a seb újból felém legyen. – Hát ő már nehezebb eset. Nem tudom, hogy mi lesz vele, de megpróbálhatnál vele beszélni, hogy barátkozunk, és újból ismerkedünk aztán ő is próbáljon meg megbarátkozni a gondolattal, és fogadja el, hogy boldog vagy, ha velem vagy. – kis szünet után felállt majd felém fordult, ami következtében teljesen szembekerültem vele, ami zavarba hozott. Nem akartam bevallani magamnak, de nem akartam, hogy előröl kezdjük az egészet. Igaz Kamilla bekavart, de nekem tökéletes volt az az állapot, hogy már majdnem együtt voltunk. – Mert ugye boldog vagy, ha velem vagy? – kérdésére nagyra nyílt a szemem, az ő hangjában pedig kételkedést véltem felfedezni. Valószínűleg nem vette készpénznek, hogy hogyha vele vagyok, akkor teljesen elengedem magam és akkor teljesen gondtalan és vidám vagyok.
-          Persze, hogy szeretek veled lenni. Szeretem, amikor itt vagy mellettem. – nem akartam megmagyarázni, mert úgy éreztem, hogy olyat is mondanák, amit nem akarok vele megosztani, és féltem, hogy túllépem ezt az újraismerkedős határt, amit nem szerettem volna megtenni. Körülbelül egy percig állhattunk szótlanul egymást nézve, amikor végül is nem én, de az egyikünk az-az Berto átlépte a még csak barátok zónát és egy szenvedélyes csókot kezdeményezett. Persze nem utasítottam el, hiszen én is erre vártam már mióta. Nem akartam magamnak bevallani, de kezdtem úgy érezni, hogy kezdek beleszeretni Albertoba még úgy is, hogy Hugo tilt és félt tőle. Bár ezt betudom annak, hogy a húga vagyok, és csak nem akarja, hogy pasizzak, mert hát neki van egy ilyen oldala is. Legalábbis remélem, hogy van egy ilyen oldala is és nem csak egy álomvilágban élek. És még annak ellenére is kezdek belehabarodni, hogy nem régóta ismerem és az ex barátnője is eléggé bekavart például a múlt éjjel is. Nem tudom, de úgy érzem, hogy annyira szükségem van Bertora mintha valami drog lenne számomra, bár nem tudom, hogy ez mennyire lehetséges, de a mesékben létezik ilyen és senki sem mondta még, hogy a mesékben megálmodott világ nem válhat valóra.

(Hugo)

Borzalmasan szar emlékek vannak a hátam mögött, de már csak a jelen számít. Rengeteget agyaltam már azon, hogy mi miért történik, de inkább arra a megoldásra jutottam, hogy nem törődök semmivel. Mégis az ember szívében akkor jelenik meg egy oly távoli érzés, amikor nem számít rá. Fogalmam sincs mi van velem, de Lolita valamiért a jó énemet próbálja akarva-akaratlanul is, de felszínre hozni. Nem sok közöm volt a csajokhoz, általában mindegyik egy éjszakára volt elég, utána már elnyűtt játékként gondoltam rájuk. Talán azért, mert nem találtam meg azt a személyt, akivel akár komolyabban is el tudnám képzelni a kapcsolattartást. A mai lányok manapság rád vetik magukat, hamar megkapod őket, és már semmi érdekeset nem fedezel fel személyiségükben. Ezzel szemben Loli valamiért más. Más, hiszen nyitott, kedves, cserfes és vicces, mégis tartja a kartávolságot. Magától nem mászik rá senkire, ráadásul nála a vagány megjelenés egyáltalán nem számít, sőt egyenesen kiborítja a balhé, valamint a vér látványa. Pedig a legtöbben erre buknak.
-          Hache haver! Itt vagy, vagy gondolatban azt a csinos kis vöröset vetkőzteted le? –a kikötőben szokatlanul hűvös idő uralkodik, ami csak egy jel lehet. Valami éppen készülődik, ki akar törni, akárcsak én az utóbbi hónapokban. Édesanyám félrelépését a mai napig nem tudtam megbocsájtani. Megvetem azt a nőt, aki egykoron a legnagyobb támaszt jelentette nekem, viszont hiába próbálkozom, nem tudom utálni. –Na jó, ki vagy te, és mit csináltál a haverommal?!
-          Pollo öregem akadj már le rólam. –felcsattanok szavain, ellökve magamat motoromtól, még elkapom a vörös hajú kiscsaj csábos pillantását. Az vajon gáz, ha már egyáltalán nem mozgatják meg a fantáziámat az ehhez hasonló megnyilvánulások?!
-          Úgy gondolom szexuális agresszivitást vélek felfedezni nálad. Megfektetted már azt az iskolás lányt? –összeszorítva álkapcsomat, kezem ökölbe szorul. Pollo számomra olyan, mintha a testvérem lenne, de egy-két mondata kiakaszt.
-          Lolita nem csak egy numera, ideje lenne felfognod azzal a parányi agyaddal. –mérgesen pattanok fel életemre, majd felbőgetve a motort, gyorsan húzok el a tett helyszínéről. Imádom a kikötőt, mégis furcsa hiányérzetem támad az utóbbi időben. Nem akarom a központba helyezni a spanyol lányt, de egy idő után elkerülhetetlen lesz ez az egész. Soha nem voltam még úgy igazán szerelmes, és nem is akarom ezt az érzést megtapasztalni. Nem, ugyanis utálom a csalódást.
Túrázva a városban, eszembe jutnak a nemrég történt dolgok. Soha nem akartam veszélybe sodorni Loli életét, mégis aznap amikor édesanyámmal találkoztunk, megtettem. Elvesztettem a fejem, és valami átkattant az agyamban. Csupán a sebességre tudtam koncentrálni, és nem tudtam szem előtt tartani az életünket. Valamiért inkább a halált választottam volna abban a pillanatban. A megváltó búcsúzás kevésbé fájdalmas, mint az élet megpróbáltatásai. De hiszek abban, hogy minden okkal történik. Sol mellett képes vagyok lenyugodni, jót tesz énemnek, ha velem van.
Elhúz mellettem egy gyönyörű királykék fényezésű motor, soha nem láttam még a környéken ehhez hasonlót. Gázt adva megpróbálom utolérni, agyamban az ideg ismét elkezd dolgozni. A franc se látta, hogy éppen előzni készül, ráadásul mindezt záróvonalnál tette, ami alapból tiltott és szabályellenes. Kicsit lehajolva a motoron, ráfekszek a tankra, így a menetszelet kevésbé fogom fel, tehát a motor könnyebben gyorsul. Mellé érve egy sötétített bukóval nézek farkasszemet. Ráhúzva a kormányt, megpróbálom leszorítani az útról, de ő sem restelkedik az efféle megmozdulásokkal. Kinyújtva lábamat meglököm motorját, mire a szalagkorlát felé véve az irányt, hangos fékcsikorgás segítségével próbál megállni, sikertelenül. A motor elborul, mire a sofőrje lábbal próbálja megtartani a közel háromszáz kilós súlyt. A váltó kattan, valószínűleg el akar húzni, mielőtt kisebb összetűzésbe kerül velem. Remegve ugrok le a motorról, majd indulok el a kissé alacsony személy felé. Megfogva vállát, kezemet ökölbe szorítom, majd már mérném is rá az első ütést, amikor hangos sziréna hangja csapja meg a fülünket. A motoros társam sántítva száll vissza járgányára, majd meghúzva a gázkart, eltűnik szemem elől. A déjá vu érzés magával ragad, de nem értem miért. Az biztos, hogy őt még sohasem láttam.
-          Jó napot! Forgalmit, jogosítványt legyen szíves felmutatni. –a kék egyenruhás személy hangja térít észhez, nekem is követnem kellett volna a Yamaha vezetőjét.
-          Nincs nálam semmi. –félvállról vetem oda mondatomat, mire karomat megragadva, maga felé fordít.
-          Személyigazolvány? –féloldalas mosollyal rázom nemlegesen fejemet, agyamban az imént elkövetett dolgok pörögnek. –A motort lefoglaljuk, Önnek velünk kell jönnie! Kérem szálljon be az autóba.
-          Megy a halál. –elrohanva járgányomig gyorsan cselekszem. Le kell valahogy ráznom a zsarukat, nem hiányzik nyakamba még egy bírósági ügy. Megfelelő sebességbe rakom váltómat, majd már ott sem vagyok. A tempó feszes, félő kiakad a fordulatszámmérő. Csak a vészhelyzeteknél szoktam így vezetni, és úgy érzem ez az egész most abba a kategóriába sorolható. Agyam azt súgja, Lolita háza felé vegyem az irányt, de a hangos sziréna miatt egyik rejtekhelyem felé indulok.
Erre a helyre kishúgommal bukkantam rá. Sokan nézték régebben barátnőmnek, ami eléggé zavarta Mait. Természetesen meg is értettem az alapját, hiszen amikor ismerőseinkkel közöltük, hogy testvérek vagyunk, csupán hangos kacagást, valamint fejrázást kaptunk. Nem hasonlítunk, mégis őt szeretem a legjobban a családból. Néha kissé keményen bánok vele, de nem szeretném a hülyeségeimbe belekeverni, így inkább taszítom magamtól. Amúgy is rosszfiús énemet nem kéne levakarni magamról, hiszen elveszíteném azt a tiszteletet, amit megjelenésem produkál a motorosok között.
A hatalmas rét szélén egy kisebb patak található, mikor fiatalabbak voltunk rendszerint áztattuk benne a lábunkat. Egy ideje már úgy érzem, hogy a legtöbb embert sikeresen eltávolítottam a környezetemből, ugyanis húgom sem úgy néz rám, ahogy két évvel ezelőtt.
Az elmélkedés következtében megcsörren telefonom, Pollo neve villog a kijelzőn.
-          Mond te idióta. –nem éppen kedves köszöntéssel fogadom barátomat, de ez már megszokott közöttünk. Változásom alatt ő volt az egyetlen személy, aki nem hagyott cserben. Bármekkora is hülyeséget készültem elkövetni, végig mellettem volt.
-          Ha menni akarsz Lolitához, gyere velem. Most indulok Katina házához. –perverz hangneméből kiderül, ma este akar a lány bugyijába férkőzni. Fejcsóválva indítom motoromat, majd rövid válasz után bontom a vonalat. Igazából senki nem érti meg azt, mit jelent a motorozás, ameddig ki nem próbálják. Nem csak a szabadságérzetet lehet egy lapon említeni a kétkerekű járgánnyal, hanem a menedéket is. Azt, amire mostanában a leginkább szükségem van. De talán nem is olyan sokáig, hiszen ha végre sikerül a Lolita hadjárat, lesz, aki mellett boldog lehetek sebesség nélkül is…

(Lolita)

Őszintén megvallva, enyhén lepergett lelki szemeim előtt az életem. A Hacheval történt nézeteltérésünk kis híján az életembe került, arról nem is beszélve, hogy megszólalásig hasonlított arra a jelenetre, amikor a verseny közben elvesztettem egyetlen támaszomat, a nővéremet. Megállva Katina háza előtt, szívem feszes ütemet diktál, viszont az általam kreált dudaszó következtében, barátnőm hatalmas mosollyal arcán lép ki hozzám. Kinyitva a garázsajtót, beparkolok, de értetlen tekintetét nem tudom elkerülni. Levéve sötétített bukómat, számat hangos sóhaj hagyja el. Szemeim könnybe lábadnak, majd mikor az ajtó bezáródik, zokogásom felerősödik. Kezét szájára szorítva leguggol elém, végigsimítva arcomon, átölel. Olyan tehetetlennek és védtelennek érzem magam ilyenkor. Utálok sírni, de néha az ember szervezetének jól esik kiadni magából a fájdalmat, még akkor is, ha ezt ilyen gyenge módon is teszi meg.
-          Mi történt Lola? –kérdése őszintén cseng a hatalmas méretekkel bíró garázsban, viszont számon egyetlen mondat sem jön ki. –Gyere, menjünk be. Öltözz át, és mesélj! –kedves hangneme kissé megnyugtat, de az utóbbi időben felgyülemlő fájdalmamat nem tudom már véka alá rejteni.
-          Ba…ba…bale…set. –szaggatottan véve a levegőt, megpróbálok kicsikarni magamból egy szót, de az sem jön össze szünetek nélkül. Összeszorítva szememet, erőteljesen a falba vágok, majd elindulva barátnőm rég látott szobájába, nem törődök semmivel.
-          Milyen baleset? –hisztérikus hangja megmosolyogtat, szokásához híven hozza formáját.
-          Hugo. Majdnem meghaltam. –összeroskadva franciaágyán, meredten bámulom a puha perzsaszőnyeget.
-          Micsoda?! –hitetlenkedve tekint rám, lábamon végigsimítva, felszisszenek.
-          Leszorított az útról. De én voltam a hibás, nem néztem szét, csak hajtottam. Nem ismert meg, tekintve az új motorra és bukómra. –elhadarva a mondatot, hangom néhol elcsuklik a fájdalom miatt. Lehet a stressz tehet arról, hogy eddig semmit nem éreztem.
-          Vedd le a nadrágodat, most! –parancsoló megnyilvánulásaitól általában a falra mászok, de most az egyszer igazat adok neki. A bőr hangosan recsegve esik földre, lábamon a váltó nyoma meglátszik. Azt hiszem pont jókor rakhattam oda lábamat, ugyanis a fémszerkezet húsomba vájt, így sikeresen ott is hagyott egy tátongó lyukat. Úgy érzem, én még magamra is veszélyes vagyok. Sípcsontom sötét színekben pompázik, viszont sérülésemből folyamatosan ömlik a vörös folyadék. Undorodva tekintek végig magamon, de ennél már sokkal nagyobb fájdalmat is kibírtam. Barátnőm pár percre elrohan, majd egy elsősegély dobozzal visszatérve, kezét szájára szorítja.
-          Majd megcsinálom én, te nem bírod a vért. –együtt érző hangnemmel nyúlok a kötszerekért, de Katina nemleges fejrázása következtében elrántja előlem a fehér anyagokat.
-          Nem hagylak most egyedül. –szakszerű kötözés, és kisebb levegővételek segítségével, sikeresen elfedjük a nem kívánt lyukat. –Nem tört el a sípcsontod?!
-          Szerinted lábra tudnék akkor állni? Egyébként szerintem a színe alapján is csak zúzódott. –megrántva vállamat a fürdőszoba felé veszem az irányt. –Kati, lehet egy kérésem?
-          A szekrényben találsz melegítőt. –úgy látszik, kissé már ismer, bár ez az én számlámra is írható. Hálás mosolyomat felvillantva, elindulok a mellékhelység felé, majd gyorsan átkapkodva a ruhákat, hideg vízzel lögybölöm le arcomat. Megtámaszkodva a mosdó szélén, gondolatban még egyszer végig pörgetem a balesetszerűséget. Reménykedem abban, hogy Hugonak is volt elég ideje a lelépéshez. Hangos fékcsikorgás üti meg a fülemet, testem remegni kezd. Az száz százalékig biztos, hogy egy motor parkolt le a háznál, csak azt nem lehet tudni, hogy mégis kicsoda jelent meg Katinál. Felállva a kád szélére, kipillantok a tajtékzó Pollo, valamint Hache párosra. Fogalmam sincs mi történhetett, de inkább a hallgatózást választom, mintsem a felfedést. Katina hatalmas mosollyal arcán lép ki közéjük, Pollonak adva egy csókot, rémülten tekint a fiúk felé.
-          Most voltunk Lolitánál, de az édesanyja azt mondta, reggel óta nem látta. Eltűnt. Érted?! Eltűnt! –ordítva rúg egyet motorjába, tátott szájjal figyelem az ideges férfit.
-          Bent van nálunk. Reggel megbeszéltük, hogy átugrik hozzánk. –kifújva a bent tartott levegőt, elégedetten hallgatom, ahogy Katina falaz nekem. Örülök, hogy nem mondta el a motort, ahogy nem fedte fel a kék motoros kilétét sem.
-          Sziasztok. –megállva az ajtóban, nem merek tovább merészkedni, ugyanis sérülésem véget vetne a titoktartásnak.
-          Azt hittem iskolában voltál! –Hache fekete szemeiben harag csillan meg, agyam a megfelelő megoldás után kutat. Megrázva fejemet, nekidőlök az ajtófélfának, onnan figyelem őket. –Már ki se jössz?
-          Összekaptam reggel anyával, nem akarom, hogy megtudja hol tartózkodom. –megfogalmazva a féligazságot, eldugom bal kezemet a kíváncsi tekintetek elől.
-          Hazudj csak Loli. Hazudj. –Hugo mondatával meglep, de reagálni sincs rá időm, ugyanis amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.
-          Baszd meg Hugo! –orrom alatt motyogva, egy kezet érzek vállamon.
-          Ne haragudj rá, egy motoros veszélybe sodorta az életét, majd még a zsarukkal is otthagyta. De már keressük azt a személyt, tehát nem sokáig fogja rontani a levegőt, és a hangulatot. –lefagyva figyelem Pollo komoly arcát, egy apró mosolyt sem vélek felfedezni rajta.
-          Mi- mi történt?
-          Volt valami Yamaha vezetővel gondja, nem figyelt az útra, és meglepte, hogy megelőzték. Többet én sem tudok. –agyamban ismét lejátszódnak a cselekmények, aprót bólintva jelzem, megértettem, amit mondott. –Na, cica. Bemegyünk?!
-          Menjetek csak nyugodtan, én nem zavarok tovább.
-          Lolita Sol Sánchez! Hogy mondhatsz ilyet?! A barátnőm vagy, Pollo pedig csak meglátogatott. Igaz Csirke?! –ellenvetést nem tűrő hangnemmel beszél, mire a srác vonakodva ugyan, de egy csók után távozik. –Na és most egy kapucsínó mellett szépen leülünk, és te mesélsz. –belépve az ajtón elindulok utána, de hangos szisszenéssel veregetem vállba magam. Barátnőm mellém lép, belém karolva segít a tehermentesítésben. Hálás mosolyt villantva felé kapok egy arcra puszit, majd mikor megbizonyosodik arról, hogy sikeresen helyet foglaltam, tarkómra ad egy taslit.
-          Most ezt miért kaptam?!
-          Mert nem elég, hogy szétment a lábad, hazudtam a fiúknak, még a kezedet is szétverted. Részleteket akarok Lolita, és ne merd azt mondani, hogy nem történt semmi említésre való! –fenyegető hangneme most az egyszer meglep, ennyire mérgesnek még egyszer sem láttam.
-          Minden úgy kezdődött, hogy anya összetörte a motoromat. Természetesen ez lehetett egy intő jel is, hogy még csak ezután fog komolyabb balhét csapni, de kikértem magamnak, hogy az én holmimhoz egy ujjal sem nyúlhat. –mély levegőt véve, belekortyolok forró italomba, majd megkavarva a kávét, felpillantok a pletykaéhes spanyol lányra. –Elhúztam, megvettem a spórolt pénzemből a Yamahát, természetesen a továbbtanulásra gyűjtögetett tartalékomat elvertem, de leszarom. Mikor jöttem hozzád, nem figyeltem az útra. Azt éreztem gyorsítanom kell, meg kell tapasztalnom, mit bír a kicsike. Elhúztam Hache mellett, ezzel is veszélybe sodorva az életét. Utánam jött, leszorított az útról, a csodám elborult, de tekintve arra, hogy nem akartam összetörni, megtartottam a lábammal, aminek pedig itt van a következménye. –felhúzva nadrágszáramat, az átázott kötéssel szemezek. Katina elhűlve hallatja mondandómat, szája O alakot formál. Csodálkozva pillant rám, ajkait egy hang sem hagyja el. –Mondj már valamit, különben elhúzok.
-          Komolyan vettél egy motort? –homlokorma csapva, röhögő görcsöt kapok. Ennyire nem lehet vak ez a lány, hiszen előtte gurultam be új járgányommal.
-          Baszd meg Katina. Nem vetted észre, hogy nagyobb, és másabb a motorom? –beletúrva hajamba, várom megfelelő válaszát, ami nem akar egy hamar érkezni.
-          Nem szép dolog a kicsit kinevetni, amúgy is. Tudod, hogy nekem mind egyforma!
-          Persze, de a Csirkéjét biztos megismered már hang alapján is. –tartása büszke, mind a harminckét fogát megvillantja. Fejcsóválva kortyolom langyos italomat, monológom közben teljesen kihűlt az eddig forró kávé.
-          És most miért tűnt el Hache?
-          Valószínűleg azért, mert meglátta a kezemet, ami ugyancsak zúzódott, valamint nem értette, hogy miért nem mentem ki hozzájuk. –megrántva vállamat a nappaliba sétálok, de a hangos kopogás, valamint az éktelen ordítás megzavarja lelki békémet… 

2012. augusztus 26., vasárnap

Három méterrel a felhők fölött 9.


Sziasztok!
Nagyon sajnáljuk, hogy a múlt héten nem érkeztünk friss résszel, de elég sok dolgunk akad mostanában! Azért reméljük, hogy tetszeni fog. :) A visszajelzéseket pedig köszönjük! 

Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)


(Maite)
A számat a csodálkozástól nem volt időm bezárni, így mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy meg vagyok lepődve a késői látogatóm személye miatt.
-          Te meg mit keresel itt? – értetlenül bámultam ki a fejemből Alex pedig úgy döntött, hogy magamra hagy a látogatómmal.
-          Szerinted mit keresek? A barátomat. Nincs otthon és a kedvenc bárjában sincs ezért gondoltam, hogy itt lesz nálad. – a szemem óriásira nyílt és nem hittem volna, hogy Kamilla tudja, hogy hol lakom aztán leesett, hogy a minap a buszmegállótól követett egészen hazáig.
-          Nincs itt szóval el lehet menni. – éppen zártam volna be az ajtót, amikor a szőke ex barátnő megakadályozta mindezt azzal, hogy a bal lábát a küszöb elé tette.
-          Nem hiszek neked. Tudom, hogy itt van. – nem tudtam, hogy hogy gondolta mégis mindez, de a hangját egyre jobban kezdte növelni. – Alberto! Alberto! – a kiabálással semmit sem ért el ugyanis Berto valóban nem volt nálam, és nem is értem, hogy azok után, hogy ilyen szerelmi háromszögbe rángatott, hogyan is képzelte Kamilla, hogy egyáltalán itt megtalálja majd őt.
-          Fogd már fel a szőke agyaddal, hogy a barátocskád nincs itt, és a buli hely óta nem is láttam, most pedig ha megbocsátasz, akkor én mennék lefeküdni. – mondatom után se szó, se beszéd csaptam a szöszire az ajtót titkon remélve, hogy minimum be tudtam törni ezzel a csapással az orrát.
-          Ki volt ez a csaj? – vetettem testvéremre egy csúnya pillantást, amit nem neki akartam címezni, de valahogy úgy jött össze, így egyből leesett neki, hogy mi is a helyzet. – Szóval ez a csaj, az a csaj volt, aki ellopta a barátodat, vagy a fene tudja mit csinált vele? – sűrűn bólogattam, majd az ajtón ismét kopogni kezdtek, de attól a csengőt is ugyanolyan sebességgel nyomta az illető. Kicsit ideges lettem, és azt hittem, hogy megint a szöszi jött vissza, hogy megnézze nem bujtattam-e el az ágyam alá vagy isten tudja hová Bertot.
-          Fogd már fel, hogy a pasid nincs itt. Nem tudom hol van és nem is érdekel. – totálisan nagy idegben nyitottam ki az ajtót és a hangommal sem spóroltam, mert totálisan lekiabáltam az ajtó előtt álló személy fejét. Aztán a mondat végén eszméltem fel, hogy az ajtóban nem Kamilla állt, hanem a ma már sokat emlegetett Berto. - Te meg mit keresel itt? – hangom az ideges hangnemből átesett a kérdő hangnembe, aztán észrevettem, hogy Berto totálisan részeg állapotban jött el hozzám. – Te részeg vagy? – választ nem teljesen vártam, mert a látszat nem csalt, de azét akarva akaratlanul is kiszaladt belőlem a kérdés.
-          Nem teljesen. Nem vagyok részeg, csak egy kicsit talán, de hidd el nem vagyok részeg. – beszélni alig bírt, a lábán állni alig bírt, de igen ő nem részeg egy csöppet sem. Az eső esett kint, bár azt nem láttam, hogy akkor is esett-e, amikor a szöszi jött ide Bertot keresni, és most is csak azért tűnt fel, mert Alberto fejéről óriási cseppekben gördült le az eső.
-          Ja persze feltűnt. Na gyere, de halkan. – nem volt szívem így otthagyni kint és nem volt kedvem ilyen időben hazakísérni sem.
-          Maite én nem akartalak, vagyis engem nem érdekel Kamilla. Ő csak régen volt, de én már szakítottam vele, mert téged megismertelek. – a nyelvtantanárok a hajukat tépték volna valószínűleg, én pedig csak bogoztam kifelé a mondat jelentését.
-          Ezt majd akkor beszéljük meg, ha már józan leszel, és nem fogsz bűzleni az olcsó vodkától. – a nappaliig sikerült ez alatt eljutnunk, mert Berto a nyakamba kapaszkodva tudott csak közlekedni. – Alex segíts, kérlek. – sem válasz nem érkezet, se Alex. – Alex gyere már kérlek, mert egyedül nem bírom el ezt a részeg idiótát. – a mondat második felét már csak alig hallhatóan jelentetem ki, de teljesen igazam volt. Végül olyan két percig vergődtem még egyedül, amikor végre megjelent Alex pont akkor, amikor a lépcsőhöz értem. – Köszi, már azt hittem, hogy összeesek. – bátyám szintén belekarolt Bertoba így gyorsabban tudtunk haladni.
-          Kit tisztelhetünk meg a részeg barátod személyében?  - Alex érdeklődött, miközben a szobámba fordultuk be. – Komolyan itt fog aludni? – összehúzott szemmel figyelt a bátyám, én pedig teljesen komolyan bólogattam neki helyeslően.
-          Ő Alberto, és igen itt fog aludni, mert ilyen állapotban egy nem engedtem haza még akkor sem ha haragszom rá. – lefektettem az ágyra, de pontosítok inkább úgy dőlt be az ágyba, mint egy zsák krumpli.
-          És most? – Alex csípőre tett kézzel állt és én is követtem őt.
-          Nem tudom. Alszik, reggel felkel, beszélni akar majd és elmegy. Nagyvonalakban szerintem ez a reggelig tartó terv. – a csípőről a mellkasom elé emeltem a kezem keresztbe és vártam, hogy Alex mit akar még, mert abba biztos voltam, hogy nem fogja szó nélkül hagyni ezt.
-          És meg fogsz neki bocsájtani? – ez egy nagyon jó kérdés volt. Én magam sem tudom, hogy mit akarok és, hogy ha reggel felkel és másnaposan elkezd könyörögni, akkor mennyire fogok neki hinni, ha azt fogja állítani, hogy Kamillával már régen szakított. De ha ez így van, akkor Kamilla miért ragaszkodik még mindig ennyire hozzá. Már gondolkodtam azon, hogy az exnek lehet valami baj az agyával, de azon kívül, hogy nagyon nagyon nagyon sokat beszél nem láttam más baját. De szerintem nem bocsájtok meg neki. Miért kellene? Egy egész diszkó előtt hozott kellemetlen helyzetbe és a haverjaim is csak annyit láttak és hallottak az egész esetből, hogy hoppon maradtam. Nagyon felemelő volt.
-          Nem tudom, azt sem tudom, hogy mitévő legyek egy ilyen helyzetben, mert soha nem volt még így barátom, hogy a volt barátnője a srácnak így bekavart volna nekem, hogy egy egész buli hely előtt leégetett volna. De majd megvárom még, hogy mit mond majd nekem és mivel próbálja majd magát védeni vagy éppen kimagyarázni. – válaszom után a gardróbomhoz mentem, hogy kivegyek egy új pizsamát, mert Berto miatt csurom vizes lett az egész szerelésem.
Egy hosszú nadrág mellett és egy márkás Nike póló mellett döntöttem, mert az eső lehűtötte egy kicsit a levegőt a házban is. A fürdőbe vonultam be, hogy átvegyem az öltözékem. Levettem a csurom vizes ruháimat, és egy laza mozdulattal a szennyes kosaramra dobtam őket majd éppen az újért nyúltam volna, amikor kinyílt a fürdőajtó és Berto lépett be rajta. Én persze reflexszerűen magam elé kaptam a kezem aztán gyorsan a pólómért nyúltam.
-          Nem vagyok. Nem vagyok valami jól. – nem tudtam, hogy mi baja lehet a részeg ismerősömnek, de nagyon nagy valószínűségét láttam annak, hogy egy elég gusztustalan folyamat fog következik.
-          Állni tudsz a lábadon? – hülye kérdés volt, mert látszott rajta, hogy támasztja az ajtót. – Na gyere ide. – Megfogtam a kezét és közelebb húztam magamhoz, hogy segítsek neki megállni a lábán. – Figyelj ide, most szépen visszamegyünk a szobába és lefekszünk, az-az lefekszel az ágyra aztán, ha rosszul vagy akkor szólsz, én pedig viszek be egy lavórt neked. – fel voltam már készülve az ilyen helyzetekre, mert a kedvenc bárunkban elég sokszor volt ilyesfajta vészhelyzet.
Kitámogattam Bertot az ágyig majd, amint lefeküdt úgy tűnt, hogy el is aludt. Én leültem az ágy mellé és unatkoztam, miközben vigyáztam rá. Az elején még figyeltem, ahogy alszik, de egy idő után ez unalmassá vált és ismét unatkoztam. Végül elővéve a telefonom fülhallgatóval hallgattam a zenét és reménykedtem, hogy nem fogok elaludni, mert az elég hülyén nézett volna ki, hogy úgymond a saját házamban nem tudok az ágyon aludni. Olyan hajnali öt, hat körül már nagyon nem bírtam nyitva tartani a szemem, és a földön nem akartam aludni, így az egyik pillanatban megszegtem, azt hogy nem alszok és Berto mellé feküdve az ágy egy bizonyos sávjába pillanatok alatt elaludtam.
Reggel vagyis körülbelül tíz órakor arra sikerült felébrednem, hogy valaki a hajamon fekszik. Mondhatom nem a legjobb érzés erre felkelni főleg úgy, hogy az a valaki, aki éppen a hajadat tiporja az a srác az, akivel nem tudod, hogy most hányadán állsz és, hogy mit érzel iránta. Igen fogalmam sincs, hogy mit érzek. Nem tudom, hogy ha elkezd magyarázkodni, akkor megbocsájtsak-e neki vagy hagyjam őt, menjek tovább és majd lesz még egy hozzá fogható pasi, csak az a baj, hogy ő annyira tökéletes. Persze azt kivéve, hogy Hugo meg tudná egy kanál vízbe is fojtani, és az ex barátnője egy idegesítő szőke csaj, akit viszont én tudnék megfojtani egy kanál vízbe. Miután sikerült Bertot legurítanom a hajamról, amire persze nem kelt fel, lementem a nappaliba, ahol csend uralkodott tehát még senki sem kelt fel, ami csak egy jó pont lehet, ha sikerül Albertot gyorsan felébreszteni és elküldeni, mert ha Hugo is itthon van, akkor igazán nagy balhé keveredne a dologból és a kanál vízben megfojtom dolog komolyan új értelmet nyerne. Egy óriási üvegpoharat leemelve a konyha polcról vízzel töltöttem meg majd egy aszpirin társaságában lépdeltem vissza az emeletre a szobámhoz. Berto még aludt, de mindez nem annyira zavart, a poharat és a gyógyszert az éjjeliszekrényre raktam, majd az alvó Bertohoz egy párnád vágtam, hogy a tudtára adjam, hogy ideje lenne felkelni.
-          Mi a... – tovább nem tudta mondani, mert enyhén szólva felébresztettem a kissé másnapos állapotban lévő fejét.
-          Azt hiszem ideje felkelni. – hangom semmilyen érzelmet nem tükrözött és ez nagyon is jó volt így. Jelenleg azon törtem a fejem, hogy hogyan csempésszem úgymond ki, hiszen ha Hugo itthon van akkor nagyon nehéz dolgom lesz.
-          Maite én nagyon sajnálom a tegnapot. Az egészet. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, és a részegséget is sajnálom. Kamilláról pedig igazat mondtam neked. Ő már nekem senkim és nem érzek iránta semmit, csak egy egyszerű barát, de ennyi. Láthattad, hogy ő mennyire szeret túlozni és beszélni, ebből lett elegem és azért vetettem véget ennek a kapcsolatnak. - kíváncsi lettem volna, hogy mit érezhet irántam, ha azt mondta, hogy a szöszi Kamilla már nem jelent neki semmit.
-          Felejtsük el az egészet. Mindent. Itt egy gyógyszer, ha a másnaposság dolgozik és fáj a fejed, de ennyi. Berto megbántottál elhitetted velem, hogy szingli vagy, hogy fontos vagyok és ehhez hasonlók tegnap pedig pofára estem és ez nem az én stílusom, valahogy az ilyesfajta fájdalmat nem tűröm el. - komoly hangom a mondatom végre kicsit megcsuklott, hiszen én sem vagyok kőből és úgy látszik mégis csak érzek valamit a jelenleg tátott szájjal bámuló srác iránt, de nem tudom pontosan, hogy mi is ez az érzés.
-          Én csak Kamillát akarom elfelejteni. Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni a tegnap estéért és egyben szeretném megköszönni is, hogy nem hagytál részegen bolyongani a városban. – hangja megbánó volt így mindenki meg tudott volna neki bocsájtani főleg akkor, ha elkövették volna azt a hibát, amit én. Belenéztek volna Berto szemébe. Azokba a feketének tűnő szemekbe, amikbe ha belenéz az ember azt gondolja, hogy megállt az idő és abban a pillanatban csak ő és a srác számítanak. – Nem kezdhetnénk az egészet legelőről? – egy kis szünetet tartva várta a reakciómat, én pedig nem tudtam hová tenni az ajánlatát. – Hola. Alberto López vagyok. – a kezét felém nyújtotta én pedig kézfogás címen belecsúsztattam a kezem a tenyerébe, ami körülbelül elnyelte az egész kezemet.
-          Szia. Maite Oliveira vagyok. – egy halvány mosolyt villantottam meg, ugyanis igazsás szerinte nagyon tetszett az ötlet, hogy mindent magunk mögött hagyva tiszta lappal kezdjük az egészet előröl.
-          Nem tudom, hogy mik a terveid a reggeli órában, de nem lenne kedved velem reggelizni? – hangja kissé megkönnyebbült az újrakezdés miatt én pedig nevetve és kicsit megnyugodva válaszoltam.
-          Szerintem az már inkább ebéd lesz, amúgy pedig négy óráig szabad vagyok. – megint csak a mosoly jutott válaszként, aztán mindezt az ajtón kopogás zavarta meg.
-          Maite felébredtél már? – a mosoly lefagyott az arcomról ugyanis kintről Hugo hangját véltem felfedezni.
-          Ez Hugo el kel tűnnöd valahogy. – suttogva fordultam Berto felé majd halkan kezdtünk el kapkodni végül pedig a legősibb búvóhelyet találta meg magának, ugyanis az ágy alá bújt el. Én pedig csak reméltem , hogy beválik és hihetünk a filmeknek. 


(Lolita)

Hátam mögött lefogva kezeimet, megállít a további cselekedetek gyártásában, pedig semmi hangulatom nincs most ahhoz, hogy bárki, bármit megszabjon nekem. Megadóan felsóhajtva leszállok a bárszékről, bár lábaim kissé instabillá váltak a rengeteg alkoholtól. Védelmezőm karjait körém fonja, ezzel is meggátolva a hatalmas zakózást. Pufogva lépkedek a kijárat felé, telefonomat kezembe véve, üzenet félét próbálok pötyögni Katinának. Szemem előtt minden forog, az ajtóból sikeresen kettőt látok, így csakis az ismeretlen ismerősre tudok asszociálni. Nem vagyok a helyzet magaslatán, és ezt talán ő is kiszúrta már.
-          Sol, értesítsek valakit, hogy elviszlek haza?
-          Egyáltalán ki vagy te?! –kérdésem kissé érdekesen hangzott a kinti csendben, de tényleg fogalmam nincs arról, hogy honnan ismerem.
-          Tekintve a jelenlegi állapotodra, nem sértődök meg. Nelson bátyja vagyok, Antonio. –szájtátva figyelem a fiatal férfi markáns arcélét, agyamban hirtelen kattannak az emlékek. Üveges szemekkel tekintek előre, a rég történt dolgok, ismét lejátszódnak gondolataim között. –Hé So! Nyugalom, már vége van. –végigsimít vállamon, majd kinyitva a kocsiajtót, segít beszállni.
-          Mit keresel itt? Tudomást sem vettél rólam, amikor történt a tragédia. Miért pont most jelentél meg? –zaklatott állapotba kerülve homlokomat az üvegnek döntöm, a tájat bámulva titkon reménykedem abban, hogy ez csak egy rossz álom.
-          Meg kell értened, engem is kikészített a tudat, hogy elveszítettem a testvéremet. Nekem sem volt könnyű feldolgoznom, el kellett innen tűnnöm. –bűntudattal teli hangja lelkemig hatol, elszégyellve magam felé fordulok.
-          Sajnálom. De össze kellett volna tartanunk. Tudod mennyi mindent kellett lenyelnem családon belül? Arról nem is beszélve, hogy a szüleidet nap mint nap látogattam, és próbálkoztam tartani bennük a lelket. Átvettem a te feladatodat is, hiszen tőlük megkaptam azt, amit mástól vártam volna. –szemeimből a könnyek már egy ideje patakokban folynak, a néma sírás segít feldolgozni az elnyomott emlékeket. Leparkolva egy ház előtt kipattan, majd kisegítve, gombnyomással lezárja az autót.
-          Úgy gondolom sok dolgot be kell pótolnunk. Tényleg sajnálom Sol. –nemleges fejrázásomra értetlenül tekint, a rémület úrrá lesz felettem. Kezei közé fogva arcomat, kényszerít a szemkontaktus felvételére.
-          Ne szólíts többet Solnak. Sol eltűnt, aznap meghalt Riával. –monoton hangom engem is meglep, ennyire érzéketlenül még soha nem beszéltem régi énemről. Az-az igazság, hogy szerettem az életemet, de a gép ezt dobta, ezt kell most elviselnem. Bólintását hangos sóhajjal jutalmazom, majd szó nélkül indulok el az ajtó felé. –Fáradt vagyok, pihennem kell.
-          Rendben, van egy vendégszoba az enyém mellett, ha bármi baj van, nyugodtan kelts fel. –most én jutottam olyan szituációba, amikor nem tudok mit mondani. Bólintással tudatom vele, megértettem a lényeget, majd a szoba felé elindulva nem foglalkozom többet a jelenemmel, és a múltamból visszatért személlyel. Az ember egyszer szeretne kikapcsolni, ok nélkül lerészegedni, és akkor sem jön össze neki.

Másnap korán reggel kipattannak szemeim, a másnaposság tünetei azonnal jelentkeznek. Erős fejfájásom következtében hangos nyögéssel fordulok oldalamra, de mikor körbepillantok a számomra ismeretlen szobán, gondolataim között megjelenik egy ismerős arc. „Toni.” Rémülten pattanok fel a puha matracról, majd elveszítve egyensúlyomat sikeresen a falnak dőlök. Sóhajtva nyitom ki az ajtót, viszont a mellettem lévő szobából hangos szuszogás hallatszik. Minél hamarabb el kell innen tűnnöm, mert csak felkavarna a jelenléte.
Tonival nagyon jó barátságot kötöttem, de titkon mindig is többet szerettem volna. Természetesen nem oszthattam meg ezt senkivel sem, hiszen Nelson a testvére volt, Ria pedig mindent megosztott a barátjával, így csendes magányomban szenvedtem egy-egy ölelésénél, és testvéries megmozdulásánál. Soha nem voltam szerencsés párkapcsolatok terén, általában egy szexista kijelentésekkel bíró egyedet szúrtam ki magamnak, aki nem becsülte a nőket, a férfiakat viszont istenítette. Természetesen nővérem mindig azt mondta, hogy ez azért van, mert még nem jött el az igazi. De könyörgöm. Létezik egyáltalán olyan? Bár nővéremre tekintve határozottan kijelenthetem, hogy igen.
Fogalmam sincs melyik környéken vagyok, egy biztos, el kell mennem innen, mielőtt a szobában alvó srác felébredne. Leintve egy taxit, megváltó aszpirinért és egy üveg hidegvízért kiáltok, de sajnos ezt nem hallja meg senki. Bemondva címemet, homlokomat a hűvös üvegnek döntöm, szemeimet pedig elrejtem a vakító fény elől. Egy jó fél órával később sikeresen megpillantom a már számomra is ismerős házat, mely az utca közepén árválkodik jelen esetben egyedül. Se apa nincs kint, se anya, de egy biztos. Amiért kimaradtam az éjjel, biztos vagyok benne, hogy egy jókora balhé fog körvonalazódni a levegőben. Kifizetve a sofőrt, felsettenkedek a lépcsőn, majd halkan kinyitva az ajtót, szobámba igyekszem.
Gyors tusolás következtében szekrényemhez lépek, majd a már jól megszokott és megérdemelt bőrruhámat kezembe véve, felöltözöm. Ideje ismételten elmenni motorozni. Már hiányzik az-az életérzés, amit csak a motorosok tudnak. Anyám soha nem fogja megérteni mi benne a felemelő, de nem is hibáztatom érte, hiszen az egyik lánya ennek a hóbortnak lett az áldozata. Lerohanva a garázshoz, amit megpillantok, megrémiszt. Hangos sikítással dobom a falnak egyedi bukómat, csapkodva indulok a nappali felé.
-         Anya! Mégis hogy képzelted ezt? Mit ártottam én neked? –hisztérikus hangomat követően lelki szemeim előtt ismét megjelenik motorom. A gyönyörű fényezésen hatalmas karcolás található, valamint jobb oldali tankrésznél egy orbitális méretű horpadás éktelenkedik. Gumija laposan fekszik a betonon, a sztenderd pedig meggörbülve próbálja tartani a majd háromszáz kilós súlyt.
-          Mégis miről beszélt Lolita? –álszent mosolyától kiráz a hideg, hajamba markolva lenyugtatom magam a meggondolatlan cselekedetek előtt.
-          Hogy miről beszélek? Ennyire hülyének nézel? Szórakozzál azokkal a cuccokkal, amit te vettél. Égesd el a ruháimat, vágd földhöz a laptopomat. De a motoromhoz egy ujjal nem nyúlhattál volna, hiszen azt saját spórolt pénzből vettem. –fejem vöröslik a bennem dolgozó idegtől, a kép minduntalan beugrik. –Nem igaz, hogy ennyire gyerekes és önző vagy. Utállak, érted? Utállak! Elérted végre. Neked nincs lányod, nekem pedig nincs anyám. –füstölögve rohanok ki a bejáraton, de apa karjai megállítanak a cselekedetben.
-          Mi történt Loli? –kedves hangja most csak olaj a tűzre, kiszakadva öleléséből nem tudom viszonozni az általa generált nyugodt hangnemet.
-          Köszönd meg a drágalátos feleségednek, hogy elveszítettétek a másik lányotokat is. A roncsért eljövök majd, de többet nem fogtok látni. –hitelkártyámat a gerincprotektorhoz csúsztatva tartom, hiszen ezt a rejtekhelyet egyedül én ismerem. Ezt akarták, akkor kapnak egy olyan sokkot, amit eddig csak agyban játszottam le.
Úgy ahogy vagyok, gyalog indulok útnak. Fejem szétszakad, de most egy lapáttal anyám cselekedete is rátett mindenre. Elegem van abból, hogy mindig engem szívatnak meg ott, ahol tudnak. Bár nem hiszem, hogy apának ehhez bármi köze is lenne, de nem tudtam józanul gondolkozni, túlságosan is elborult az agyam anyám gunyoros vigyorát meglátva. Hihetetlen, hogy ennyire keresztbe akar nekem tenni. Ha figyelt volna rám egy percig is, ha meghallgatott volna, nem kellene mindent elzárnom magamban, és talán nem lenne szükségem a sportmotorra azért, hogy Ria emlékét megőrizzem, és túltegyem magam rajta. Ha anyám egy kicsit is támogatott volna, és nem ellenem szervezkedett volna, lehetséges, hogy már boldog, kiegyensúlyozott életet élnék egy kis folttal a szívemben.

-          Jó napot! Szeretnék egy Yamaha R6-R-t venni. A 2012-es kiadást lehet már kapni? –kérdésemmel meglepem az eladót, de készségesen vezet egy gyönyörű példányhoz. A piros, valamint a fehér színek dominálnak rajta, de valahogy nem nyeri el a tetszésemet. Mindig is egy ilyen típusú járgányra vágytam, de sajnos a korhatár és az egyéb szabályok miatt nem tehettem le csak a korlátozott vizsgát. De a két éves vezetési időt elértem, így innentől kezdve nem szab nekem senki sem határt. A gyönyörű Hondámat édesanyám szétverte, de ezzel csak magának okozott igazi bosszúságot. Apával megbeszéltük, hogy ha rendesen tanulok, akkor kapok a számlámra titokban pénzt, és arra költöm, amire szeretném. Természetesen dolgoztam is mellette, így szép kis összeg gyűlt össze rajta, amit most elég rendesen meg fogok csapolni.
-          Tudom ajánlani ezt a színt. Igaz az utakon még nem nagyon járnak ehhez hasonló gépek, de Önhöz mégis valami különlegesebbet tudok elképzelni. –a húszas éveiben járó férfitől egészen fura volt hallani a magázást, de gyorsan megrázva a fejem, csak a motorra koncentrálok.
-          Kérlek, tegeződjünk, nem vagyunk még mi olyan öregek. –bólintással jelzi elfogadta az ajánlatot, majd egy ajtó felé mutatva, jelez, indulnom kell.
-          Volt már motorod?
-          Igen, csak összetört. Valószínűleg egy idióta balfék sofőr nem tanult meg normálisan vezetni, és sikeresen nekitolatott. –elhúzva számat az emlékekre gondolok, amit számomra a CBR okozott.
-          Milyen motor volt?
-          Honda CBR 250. Nagyon jó tanulóknak, csak ajánlani tudom. Viszont egy hatszáz köbcentis már elég régóta az álmom. –szelíd mosolyomat felvillantva kinyitom az ajtót, de körülbelül három szempárral nézek farkasszemet. –Öhm, jó napot! –értetlen tekintettel fordulok vissza a sráchoz, de ő csak betol a munkatársai közé.
-          A hölgynek kéne egy egyedi motort csinálni. Mint tudjuk a Yamaha R6-ot legtöbbször piros-fehér vegyítésben adtuk el, de most másra van szükség. Milyen volt az előzőnek a színe?
-          Fekete-fehér. És igen, szeretném megtartani, tehát ezt tovább már nem tudjátok variálni. –sajnálkozva tekintek rájuk, de ezt a színösszeállítást semmi pénzért sem cserélném le. Emlékek fűznek hozzá, olyanok, amilyeneket nem akarok elfelejteni.
-          Ami azt illeti, én tudok egy megoldást. Egyedi lesz a motorod, ebben száz százalékig biztos vagyok. –igazából fogalmam sincs mi lenne a legjobb megoldás. Szívem szerint valami egészen új színt próbálnék ki, hiszen ha nem tetszik, még mindig le tudnám festetni. Anno a Hondát nővéremmel néztem ki, természetesen régebben még nem voltam odáig a motorokért. Csupán elsétáltunk a kirakatok mellett, és ő rámutatott arra a csodára, amit édesanyám most összetört. Mindig is azt hangoztatta, hogy ha egyszer sok pénze lesz, ő biztos fekete-fehérre festett járgányt vesz magának. De nem akarom én megélni az álmait. Nem akarom magamnak tudni az összes elképzelését, célzását, és vágyát. Bármennyire is hiányzik, nem tudom ezzel visszahozni az élők közé. A saját életemet kell élnem, és nem pedig az ő megálmodott jövőjét.
-          Tudjátok mit? Csupán egy egyszerű kék-fehér- fekete színösszeállítást kérek. Nem kell csicsa, nem kell monoton. Szép fényezés, gyönyörű felnik és máris teljesítettétek a vágyaimat. –apró mosolyt megeresztve feléjük elsétálok a teszt motorok felé, majd végighúzva ujjamat a tankon, behunyom egy percre a szemeimet. Sajnos az ember akkor a legtehetetlenebb, ha nem az ő hibájából történik valami. Hiába vagy gazdag, hiába van rengeteg ismerősöd, egészséget, életet semmi pénzért nem vehetsz.
-          Gyere addig intézzük el a papírmunkát. –az eladó srác arcára hatalmas mosoly telepedik, így ezt viszonozva, elindulok az egyik iroda felé. Leülve a bőrfotelbe, kezdem kicsit kényelmetlenül érezni magam a protektoros bőrruhámban.
-          Tényleg, ugye itt ruhát is árultok?! –kérdésem egyben kijelentésnek is vehető, így a srác egy bólintással felel. Felpattanva a helyemről kilépek az előtér részbe, majd szemügyre véve az új ruhákat, bukókat, csizmákat, máris megtalálom a számomra megfelelőt. –Ebből van esetleg M-es méretetek?
-          Milyen magas vagy?
-          165 centi. –érdeklődve figyelem munkálkodását. Kezébe kapva egy kék-fekete védőruhát, mosolyogva nyújtja felém. -38-as láb. –kérdését megelőzve mondom a méretet, mire egy kék-fehér csizmát is a kezembe ad.
-          Mi kellhet még? –szája elé téve ujját gondolkozik, a háttérből figyelem arcát.
-          Esetleg bukó?! –nevetve kérdezek rá, mire fejére csapva elsiet és visszatér egy sisakkal.
-          Arra van a fülke, próbáld fel. Ha minden jól megy, még ma hazaviheted a motort. –bólintásomat követően beállok a hatalmas függöny mögé, majd leoperálva magamról régi ruhámat, az újra cserélem le. A méret megfelelő, talán már túlságosan is eltalálta a srác ezt az egészet. Bár ezzel semmi baj sincs, hiszen amikor az első motort vettük apával, több mindent kellett felpróbálni, mire sikeresen beleválasztottunk a mindenhol passzoló göncbe. A bukósisak csatját már könnyen kezelem, másodpercek alatt teljes harci díszben állok a tükör előtt.
Levéve a bukót kilépek a rám várakozó férfihez, de a fiúk most döntöttek úgy, hogy megvillogtatják újdonsült csodámat. A vadonatúj fényezésnek hála, tükörképemet tisztán látom oldalán. Az alapszíne kék, viszont az oldalán a Yamaha feliratnál három csík található. Két fehér, amiből az egyik vastag, a másik vékony, és egy fekete. A típusmegnevezés gyönyörű betűvel, illetve számmal van felfestve az oldalára. Azt hiszem úgy örülök most, mint majom a farkának. Legalábbis a mondás így tartja. Felpillantva az eladókra, valamint a szervizesekre, elégedett mosolyt varázsolok arcomra.
-          Köszönöm szépen! –a lehető leggyorsabban elvégeztük a papírmunkát, igaz számlám kicsit megcsappant, de legalább az arcomon őszinte mosoly található. Kezembe kapva a kulcsokat, hallgatom a szépség halk dorombolását, mely egészen szívemig hatol. Hiszen a Yamaha megérinti a lelkedet. Úgy gondolom ez egy új, és egészen jó kezdet…